A városi lét velejárója, hogy többet vagyunk mozgásban, többet utazunk, ingázunk, mint amennyi időt valami elmélyült, helyhez kötött tevékenységgel végeznénk - én magam is minden héten átutazom a fél országot. A kora reggeli hömpölygő tömegben evickélve folyamatosan tranzitzónákon keresztül haladunk: egyik járműből ki, a másikba be, miközben alagutakon, vagy ember építette konstrukciókon át, a tömeges magányban igyekszünk tartani a lépések ritmusát, elkerülve az egymásba botlást. Nem meglepő, hogy a legtöbben fel sem pillantunk az előttünk lévők hátáról vagy épp a tömeg hömpölygését digitális folyamban ismétlő mobil kijelzőjéből, hiszen a pulzáló ritmusból nincs igazán inspiráló kizökkenés.
Egy nap betegen kellett volna tartanom a ritmust az ingázókkal, azonban egy helyen feladtam, és a nátha indukálta burokban egyre könnyebbé vált kívülről szemlélni mindent és mindenkit. Nem egyszerű valami stabilan tartható pozíciót találni ilyenkor, hiszen ezek a városi struktúrák az áthaladást segítik elő a nézelődéssel szemben, gyakorlatilag nincs olyan eleme már a tereknek, a mélyen kígyózó folyosóknak, felül- és aluljáróknak, ahol egy pillanatra is meg lehetne pihenni - de már az állomások is leginkább sürgetően egyik pontból a másikba terelnek, mintha nevével ellentétben a megtorpanástól félne az épület. Ezek a helyek, terek már nem invitálnak, inkább csak továbbítanak, igazi tranzitzónává válva.
Ahogy betegen, mintha csak filmbéli lassításban figyeltem a homogénné váló csúcsidőt, az épületek geometriai formái mintha keretezni kezdték volna az áthaladókat - először csak csoportokat, aztán mintha ki-kiemeltek volna egy-egy tovahaladót, megmutatták, anélkül, hogy felfedték volna identitását, miként létezik abban a folyamatban, amiről a rohanás közben mit sem sejt. Borzasztóan érdekelni kezdett az, ahogyan a konstans nomád állapotban egy-egy kép képes lehet valamiféle összetettséget előcsalogatni így ezeket az érzéseket igyekeztem képileg megfogalmazni: azokat a helyzeteket megtalálni, amelyek az ember és a környezet kölcsönhatása révén nem pusztán a valóságból kiragadott pillanatokként, hanem önmagukon némileg túlmutató kórképként képesek rávilágítani mindarra, amit nem vehetünk észre, hiszen többnyire mi magunk is tevékeny részesei vagyunk.
Rendszeresen, folyamatosan bővülő projektté vált ez a megfigyelésből indult sorozat, amihez jellegéből kifolyólag olyan tereket és alkalmakat kezdtem keresni, amelyek különbözőségük ellenére is tematikai egységet képesek létrehozni. A folyamatos mozgás, utazás, átmeneti lét kisebb, észrevétlenebb felszerelést igényelt, valamint olyan részvételt, ami nem hívja fel magára a figyelmet, pontosan azért, hogy az átmenetet semmi ne kényszeríthesse megállásra. Technikai értelemben a mozgás és a statikus, ám mozgást generáló struktúrák, az áthaladás és az ezt megteremtő zónák találkozásának kompozíciója jelentette a legnagyobb kihívást, vagyis megtalálni azokat a nézőpontokat, ahonnan az adott esetben szűk terekből és nagy tömegből le lehetett választani a témába illő kompozíciókat.
A képek kézből, kistele gyújtótávval készültek, aminek köszönhetően a tér immár nem puszta háttérként jelenik meg a kompresszió következtében, hanem egyenrangú félként, mellyel az áthaladó egyén észrevétlen is interakcióba lép. Ehhez ideális felszerelés az Olympus E-M5 MII, hiszen a mérete miatt nem okoz problémát, ha magammal viszem, és nem is hívja fel magára a figyelmet, nem zavarja meg az interakciókat, ráadásul még a rosszabb fényviszonyok sem okoztak gondot a hihetetlen hatékony képstabilizátornak köszönhetően. Alkalomtól és az épp aktuális elképzeléstől függően ma már az E-M1 MII is gyakran velem utazik, a nagyobb objektívvel párosítva ideálisabb a súlyelosztás, és a markolat sem jön rosszul néha.
A gyújtótávolság ilyen jellegű, kontraproduktívnak tűnő választása kifejezett kihívást jelentett a street photographystílusú, jellemzően nagyobb látószöget és kisebb gyújtótávot alkalmazó megoldásokhoz képest, amit mindemellett a szándékosan látványos és erőteljes fény-árnyék keltette hatásokkal igyekeztem még hangsúlyosabbá tenni. Úgy alakult, hogy a 45mm-es objektívekkel tudtam egyrészt a legkényelmesebben, másrészt a legkreatívabban dolgozni - eleinte az f/1.8-as, majd később már felváltva, az f/1.2-es PRO lencse is segítségemre volt: utóbbi különösen jól jött a zordabb időjárási viszonyok között: egy pillanatig sem kellett aggódnom sem hóban, sem esőben, és sosem okozott csalódást képminőség tekintetében sem.
A sorozat elkészítésénél kezdetétől fogva koncepció volt a fekete-fehér konverzió, amivel a tereket és a rajtuk áthaladókat geometriai jellegű formavilágba komponálva tudom ábrázolni. A monokróm megjelenítési mód lehetőséget adott az utómunka során az erőteljes, döntően kora reggeli fényviszonyok további kiemelésére, a kontrasztok hangsúlyosabbá tételére, ami a sorozatnak a valóságos látványtól kissé elrugaszkodó vizuális keretet biztosít. Az egyes emberek, az egyes konkrét épületek, terek, struktúrák így sosem önmagukért, önmagukban valóként jelenhetnek meg a képeken.
Neked is van egy jó Mikro Négyharmados rendszerrel készült fotód? Van hozzá egy izgalmas történeted? Mi szívesen megosztjuk! Küld el nekünk a technikai paraméterek megjelölésével a milcclub@olympusmintabolt.hu email címre.
Dragon Zoltán
Comments